Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Mellynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz fölemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.

Sorok fehér papíron,
egymás alá írom,
régi betűvető,
eddig üzengető.
Utolsó kéziratként
Rád bízom, hogy mi történt,
még egy utóirat,
a pontosság miatt.
Csak még egy utóirat,
a pontosság miatt,
és már zárom én
az összes levelem, Irén.
Csak még egy utóirat,
amiben közlöm, hogy mindenki szétszaladt,
hogy próbáljunk most szerteszét,
ki-ki magának szerencsét.
Micsoda egy utóirat,
amiben mindenki szétszalad,
tintánk egyre fogy, betűink dülöngélnek, Irén.
De a pontosság miatt
közlöm, hogy szétszakad
az egynek tűnt egész, és most minden
résznek hátraarc.
Itt hagyjuk egymást Irén,
mitőlünk búcsúzom én,
ha voltunk együtt valaha,
akkor ez az együtt utóirata.
És ha már ez utóirat,
hát legyünk csak pontosak:
egymásnak hátraarc következik,
valami pontos terv szerint.
Hát ez volt az utóirat,
pusztán a pontosság miatt,
tintám fogyasztom én Irén,
mitőlünk búcsúzom én.